Bonnie naplója (1)

Bonnie Bennett

  

Amióta csak az eszemet tudom, itt élünk Mystic Fallsban. Elena és Caroline a legjobb barátnőim, még az oviban ismertük meg egymást. Ott van rajtuk kívül Matt és Tyler is, akiket szintén kiskorom óta a barátaimnak tekintek. A nagymamám nemrég mondta el a családi örökséget: boszorkány vagyok. Kiskorom óta éreztem valami furcsát magamban, amitől nem voltam ugyanolyan, mint a többiek. Mindig is szerettem a misztikus dolgokat. A felmenőim között van a legősibb boszorkány is. Ez azért gond, mert sokan fognak rám pályázni. Mostanában elég sok dolog történt velem, amit nem is tudok, hol kezdjem el mesélni.

 Egy bulin találkoztam először Sarah Salvatore-ral, aki nagyon kedves és aranyos lány. Barátnők lettünk. Jött a Mikaelson család, majd Elenát meg akarta ölni Klaus, de én segítettem egy álcázó varázslattal, hogy ne kaphassa el. Aztán persze megjelent a hasonmás is Katherine, aki Elena kiköpött mása. Segítek bármiben a barátaimnak. Aztán jön az Enzo sztori. Bevallom, belezúgtam kicsit. Az a rossz fiús sárm...megőrjít. A barna szemei, amiben ellehet veszni, na és az a mosoly. Lefeküdtem vele és felfedtem magam előtte, hogy boszorkány vagyok. Ezután jött a baj. Sarah elmondta, hogy ők Enzoval nem pusztán barátok. Ezzel becsapott engem, ami nagyon bántott, de megleckéztettem. Ezek után én bolond megint bedőltem neki, és ismét sikerült elcsábítania. Akkor ért véget az egész amikor Sarah azt mondta, hogy együtt vannak. Azóta nagyon haragszom Enzora és csak Sarah miatt nem ölöm meg. Egyszerűen borzalmas érzés becsapva lenni. Eddig is kilógtam a sorból, mert nem igazán pasiztam, ők se érdekeltek engem és én se őket. De megváltoztam és látom magam körül az embereket, ahogy a párjukkal sétálnak kézen fogva. Kint ülnek a parkban és édesen piknikeznek. Talán én soha nem fogom megtalálni. Mondjuk mostanában, nem csak a pasik érdekelnek, hanem a mágia is. Próbálok rájönni, honnan szerezhetnék biztos erőforrást. Azt tudom, hogy van egy két tárgy vagy, hogy ha telihold van nagyobb az erőm, de nekem olyan kell, amivel folyamatosan nagy erőm lesz. Nagymama azt mondta csak várnom kell, és azok a boszorkányok, akik már meghaltak segíteni fognak nekem. Persze csak akkor, ha azt megérdemlem, de sajnos ezt nem fog bekövetkezni, ha a vámpíroknak segítek. Biztos sok természetfeletti lénynek fáj rám a foga. Sajnos nem mindenkinek akarok jót, és nem is tudok mindenkinek segítő kezet nyújtani, még nem vagyok annyira hatalmas boszorkány, bár egyszer szerintem, vagyis remélem, az leszek. Sok mindent tanulok a Nagyitól, ő mutatja nekem a helyes utat. Egyedül nem tudnék ennyi mindent megcsinálni és megtanulni. Nem is tudom mi lenne velem nélküle.

Mostanában nagyon sokféle érzés kavarog bennem. Szinte senkinek nem tudom elmondani, mert Carolinet és Elenát is lefoglalják a pasik. Csak magamnak vagyok. Mondjuk múltkor volt egy nagyon jó buli, pontosítok, addig volt jó a buli, amíg meg nem jelent Katherine. Csak lányok voltak. Felöltöztünk tökéletes rucikba, kisminkeltük egymást, megcsináltuk egymás haját, ja és Elenával berúgtunk. Nagyon hiányoznak azok az esték amikor nyolcan-tízen összeültünk, és minden félelem és kockázat nélkül iszogattunk a bárban vagy biliárdoztunk. Amióta vége a nyári szünetnek, nem volt ilyen. Kezdünk eltávolodni egymástól, és félek belegondolni abba is, mi lesz, ha elmegyünk egyetemre. Most így belegondolva egyre kevésbé akarok végzős lenni, még ki kell éljem magam. Bulizni akarok a csajokkal, és olyan igazi szerelem félét. Nem akarom rögtön az igazit, csak hogy szeressen és becsüljön meg. Az lenne a legjobb, ha sima átlagos ember lenne és nem lennének neki vámpír haverjai vagy vérfarkas bátyók.

  Nem tudom, hogy mi fog történni a jövőben, de bármi is lesz, tuti húzós lesz ez az év. Amíg nem tűnnek el a Mikaelsonék, addig itt csak baj lesz. Felőlem a többi vámpír maradhat, aki nem iszik emberekből, bár Nagyi szerint, egy vámpír mindig is vámpír marad. Mesélte, hogy van olyan szokásuk, hogy kikapcsolják érzéseiket. Ilyenkor nem számít ki áll eléjük, bárkit képesek megölni. Csak úgy lehet visszakapcsolni, ha valami nagyon erős külső tényező éri őket. Remélem Mystic Fallsba nem fog ilyenre sor kerülni. Így is már a bárba verbénát kell rejteni az italokba, hogy senkit ne tudjanak megigézni a vámpírok. Persze engem nem tudnak, nem tudom miért nem, de nem tudnak. Mondjuk aki velem ujjat húz az rosszul jár. Általában a természetfeletti lények megérzik a másik természetfelettit. Ezért tudok észrevétlen maradni.

  Szóval kedves naplóm, nagyon bonyolult mostanában az életem. Minden a feje tetejére állt. Izgalomra vágytam, de nem ilyenre. Azért remélem senkinek nem fog baja esni a közel jövőben. Azt nagyon nem akarom. Maximum a gonoszok, de az biztos, aki bántani meri a barátaimat, azok nagyon rosszul fognak járni, hiszen a Bennett boszi áll az oldalukon.

2009.05.17

Kai Parker - 1. A buszos incidens

FIGYELEM! Kai itteni karaktere nem követi a sorozat eseményeit. Valószínűleg nem is volt a börtönvilágban. 

"Ahhoz, hogy megismerj, valakit először fogadd el, fogadd el, hogy ilyen és ilyen is marad...ameddig meg nem találod azt, ami miatt szeretnéd..."

  2009, Montens Park, Philadelphia.

Kai Parker naplója, ha elolvasod és az nem én vagyok, akkor meghalhatsz… véletlen.

 Nem tudom. Ez jellemezné az egész életemet. Kívülről talán erősnek és pszichopatának tűnhetek, pedig koránt sincs így. Vágytam barátokra, vágytam szerelemre, családra, de nem kaphattam meg. Ah, nem is tudom miért. De egy idő után feladtam kutatni utánuk Elvesztettem egy csomó időt hülyeségekre. Kinek kellenek barátok és családtagok, ha itt vagyok saját magam? Oké, más felszínes emberek szerezhetnek maguknak, engem nem érdekel, de én? Én sokkal többet érek, azért álljunk csak le. Egy erős boszorkány, akinek van humor érzéke és sárma. Mi kell még az embereknek? Egy csillámpóni, rózsaszín bárányokkal? Hagyjatok már. Szóval, azt hiszem, ezzel be is fejezhetném a mai gondolataim ecsetelését, de csak még egy nagyon idegesítő dolog.

 Az emberek gondolkodás módja. Csak a pénz és a szex. Ami jó, mert végül is, nagyon szórakoztató egy ideig, de unalmas minden nap ugyanazt csinálni. Miért nem lehet változtatni a dolgokon? Mondjuk, pénz helyett szórakoznának...és. Nos, szexet is lehet változtatni nem? Mármint a pozíciókat...kicsit mélyre mentem, bocsi. Szóval roppant bosszantóak ezek a dolgok. Na, meg a közlekedés.

  Egyszer próbáltam meg buszon utazni akkor is majdnem fellökött egy dagadt pacák. Persze aztán a busz kerekei alá varázsoltam, nincs ok az aggodalomra. Megpróbáltam nem kukacoskodni mindenkivel, kikerültem az embereket, adtam a hobóknak enni, a szokásos. De térjünk vissza, tehát a buszon menve azt vettem észre, hogy mindenki csak bámul előre, telefonozik, és nem csinál semmi izgalmasat. Ezért gondoltam felrázom kicsit a hangulatot. Előrébb mentem a buszvezetőhöz, s egy megfelelő varázslattal választás elé kényszerítettem az embereket. A sofőr megállt és befordult a szemközti sávba és nem mozdult. Vagy bekanyarodik az árokba, vagy ott marad egy helybe és nagy sebességgel neki mennek az autók. Vajon mennyire önzők ezek a puhány, begyepesedett játékok? Mosolyogva elmagyaráztam a szabályokat, ha valaki feláll vége és mind meghalnak. Fütyülve, mint aki jól végezte dolgát leszálltam a buszról. Erre kíváncsi leszek. Az esti órákban csak néhány kocsi keringett az úton kiszállva már láthattam, ahogyan közeledik. Figyeltem az embereket. Egy lány, piros pulcsiban, hosszú fekete hajjal, felállt. Már kész lettem volna bevinni a halált okozó bűbájt, konstatálva az emberek tényleg buták, de egy pillanatra megálltam. A fiatal teremtés odalépkedett a sofőrhöz és mosolyogva a vállára tette a kezét. A középkorú férfi megfogta a kormányt és egy határozott mozdulattal jobbra irányította. A busz az árokba zuhant. Én pedig döbbent arccal álltam ott és lefagytam. Egy. Egyetlen egy ember, egyetlen egy mondata döntést hozott a szorult torkú vezetőben. Megszegte a szabályokat, de győzött. A sárga busz kicsúszott. Az árokban pihent, mint egy megsebzett tigris. A kocsis pedig mit sem sejtve megállt és kiabálva hívta a mentőket, s rendőrséget. Nem értem, nem tudom. Én nem erre számítottam. Azt hittem az emberek hasztalanok és furcsák. De...egész végig én lettem volna az. Most pedig, esőben, egy magányos padon ülve ezen töprengek. Vajon több van az emberekben, mint gondolnám. Talán lehet, hogy önzőek, de egy tekintetben csodálatosak is? Vagy csak egy lány tévesztett meg. Lehetséges nem is él már. Lehetséges nincs is igazam. Én már nem tudom.

Anna naplója (1)

Annabelle Zhu

                   

                     " A kitartás a legerősebb belső erőforrás!”

Naplót írni 500 év után? Érdekes ötlet, de miért is ne próbálnám ki? Mondanám, hogy egyszer élünk.....de erről nem nyilatkozom. Azzal szerettem volna kezdeni, hogy részletesen bemutatom az átváltozásom történetét, de az olyan rég volt, hogy idejét sem tudom már és hülyeséget találnék mondani. Ezért csak nagyvonalakban... Tehát miről is beszéljek. Apámat sosem ismertem. Anya nem említette, pedig rengeteg ideje lett volna rá. (...igaz nem is faggattam) Még kisgyerek voltam amikor anya megbetegedett. Elment egy gyógyítóhoz aki messze földön is elismert volt. A megfázottakat, a skarlátosokat, spanyolnáthásokat, stb., mindenkit kikúrált ami akkoriban kuriózumnak számított, hisz az orvostudomány a béka s*gge alatt csírázott. Mint kesőbb kiderült  betegeit vámpírrá változtatta. Anyát is. Általa pedig 17 évesen én is az lettem. Valamikor az 1400-as évek közepén. Istenem, de rég volt.....!

Jól éreztem magam a bőrömben. Nem zavart az sem, hogy vér tapadt a kezemhez... egészen addig, amíg meg nem ismertem valakit. Egy fiút, aki több volt mint barát. Szerettem, de nem maradhattam vele. Tovább kellett állnunk még mielőtt az emberek rájöttek volna arra, hogy mi vagyok valójában. Szörnyen fájt a szakítás. A szerelem elvakított, meggyengített és sebezhetővé tett. Szánalmas voltam hiszen mindezeket az érzelmeket egy EMBER váltotta ki belőlem. Akkor fogadtam meg, többet nem engedhetem meg magamnak, hogy akárki, mégegyszer ilyenné tegyen. Ebben sokáig anya segített, hisz amig ő mellettem állt nem volt szükségem másra. Ő támogatott, megvédett és vele  bármit megbeszélhettem.

Aztán az életünkbe csöppent Katherine. Fenekestül felforgatott mindent. Menekülnünk kellett vele s az a hosszú idő amit együtt töltöttünk, mély nyomot hagyott bennem. (De meg fogom én ezt bánni évek múltán....) Megszerettem. Furcsa ezt bevallani, hisz sokan vannak akikkel nem egyezek....rövidebb a lista ha azokat írom le akikkel jóban vagyok....de Katherine....Sosem voltunk képesek 5 percet sem úgy meglenni egymás mellett, hogy a társalgásunk végül ne verekedésbe torkolljon. Mégis meghatározó személy volt az életemben. Egész az 1860-as évekig amíg Mystic Fallsba nem fújt bennünket a szél. Az volt életünk legnagyobb hibája, hogy maradtunk. Ez okozta a vesztünket. A sok támadás miatt az alapítók gyanakodni kezdtek s Jonathan Gilberttel az élükön mindenfélét kitaláltak. Végül a polgárháború idején egyenként lőtték le a vámpírokat, járulékos veszteségként  feltűntetve őket. Anyát is elkapták Katherinnel együtt (aki természetesen végül megszökött). Egy templomba zárták az „éjszaka teremtményeit” és felégették őket.

Engem Emily Bennett mentett meg. Sokáig azt kívántam bár ne tette volna, hisz anya nélkül élni sem akartam tovább.... de aztán megtudtam, hogy a kis boszi egy átokkal a templom alatt levő sírba száműzte a vámpírokat ezzel megmentve őket. Egyetlen probléma az volt, hogy ezt a sírt csak az üstökös újrafelbukkanása után lehetett volna kinyitni. Ám ezek nem sűrűn járnak kelnek errefele. 150 évet kellett várnom. Ezalatt az idő alatt a dühöm egyre csak nőtt és nőtt. Napról-napra jobban utáltam az alapítócsaládok tagjait akik ezt tették velünk: a Gilberteket, a Lockwoodokat és mondanám a Salvatorékat is akik szerves részei voltak a történetnek, de rájuk képtelen vagyok haragudni. Stefan is, de legfőképp Damon volt az akivel szoros barátságot kötöttünk. Olyan volt ő nekem mint a bátyám. Mai napig jóban vagyunk, de 150 év alatt történtek dolgok. Kissé eltávolodtunk egymástól.

Ki hitte volna, hogy most 2009-ben újra átléptem Mystic Falls határát. Egy erdőszéli kis kuckóban húztam meg magam, távol a város zajától. Visszatérve ide annyi emlék, annyi gondolat kavarog a fejemben. Rengeteg régi és még annál is több új ismerős bukkant fel. Jó volt ismét találkozni Stefannal, Damonnal és még Katherinnel is. Megismerkedtem a XX. századi Gilbertekkel. A nevük hallatán egyszerre ráz ki a hideg és csillan fel a szemem. Olyankor akaratlanul is ökölbe szorítom a kezem. Nagyobb önkontroll kell ahhoz, hogy ne tépjem le a fejüket mint ahhoz, hogy öt napi éhezés után ne támadjam meg az első utamba akadó embert. Elenánál úgy érzem elég sokáig bírtam hisz márcsak Damon miatt is tartottam magam. Egyszer azonban összefutottam a kisöccsével. Véletlenül....kitekertem a nyakát. Le sem tudom írni, hogy milyen fantasztikus érzés volt. Végre úgy éreztem visszavágtam. A zokogó Elenát nézve a holttest mellett, képtelen voltam megállni, hogy ne nevessek. Sajnos Jeremy aztán valami varázsgyűrűnek köszönhetően felébredt (fogadni merek, hogy az is valami Jonathan Gilbert találmány). Á és...majdnem elfelejtettem! Képzeld a kis liba kiköpött Katherine....(mármint Elena) de csak kívülről....mert amúgy egy nyafogó drámakirálynő aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ.

Ittlétem óta nem sok különleges dolog történt, hacsak azt nem számítom bele, hogy egy vacsora keretein belül együtt lehettem a Mikaelson családdal. Végignézhettem hogyan „szeretgetik” egymást. Meglepett amikor Klaus hirtelen kitörte Kol nyakát csak azért mert rajta kivül másnak is voltak gondolatai. Még jó, hogy egy hatalmas házban vacsorázhattunk ahol elfért az ő és Elijah egoja is. Gondolom felmerül benned a kérdés,hogy miért is védem én Kolt ugye?

Jól kijöttünk egymással. Tudtunk viccelődni is, de amikor kellett komolyan beszélgettünk. Barátra leltem benne. Egyetlen hiba amit elkövettünk az az, hogy lefeküdtünk egymással. Ám ez nem fog újra megismétlődni. Jó volt egyéjszakás kalandnak, de egy kétéjszakás kaland már zűrös lenne. Fennállhatna a veszélye annak, hogy többet érezzen. Ezt pedig nem engedhetem meg. Nem használhatom ki, hisz a barátok nem manipulálják egymást. Első alkalmat sem akartam csak....úgy megtörtént. Képtelen lennék gyengéd érzelmeket táplálni iránta, vagy akárKI iránt. Én csak a Harley Davidsonomba és Dean Wincester Impalájába lehetek szerelmes! Szerencsére Kol már megtalálta az igazit, így semmi olyasminek nem állhat fenn az veszélye amitől én félnék. Mától Mystic falls kanjai tabuk!

De térjünk vissza a tervemhez! Katherinnel találkozva, ő érdekes dolgokat mondott. Azt állította, hogy vele együtt anya is kiszökött a sírból, hogy fölösleges lenne újra felnyitni azt az elátkozott romhalmazt. Először lehetetlennek tartottam, de mára megbékéltem a gondolattal, hogy talán most az egyszer igazat is mondhatott.

Lehetséges hogy Pearl a nagyvilágban kóborol? Hát persze. Ő és Katherine verhetetlenek voltak a menekülésben, a bújdosásban. Nem mondom, hogy nem fájna az, hogy 150 évig magamra hagyott...de legalább tudnám, nem kínok között szenvedett annyi éven keresztül. Addig keresném míg a nyomára akadnék. Csak győződjek meg róla, hogy a sírban híre sincs. Azért, hogy megnyugodjak és tovább kereshessem.

U.I. Honnan szerezhetnék egy Bennett boszit?

(hangulat: töprengő)

2009. május 13.

Napló I.

 April Morgan Diary's

"Nem kell kísértésbe vinned… Én magam vagyok a kísértés."

Kedves Naplóm! 

Halvány lila gőzöm sincs, hogy mit írjak. Sosem voltam az a napló írogató típus… Most mégis úgy érzem, ideje emlékeztetőt írni arra az esetre, ha… Ha bármilyen sajnálatos, és persze a túlvilágról is megbosszulandó okokból esetleg eltávoznék az élők sorából. 

Mármint végleg.

Mert ugyebár a vámpírok már egyszer meghaltak, hátrahagyva a kis tragikus, múlandó, öregedő, pusztuló emberi életüket. 

Na, szóval épp ott tartottam, hogy kell egy írásos kis emlékeztető a sokadik jövő generációjának, akik talán nem hallanak már rólam. Kell valami bizonyíték, hogy egy olyan ember, - khm bocsánat – vámpír, mint én… Gyönyörű, stílusos, humoros, elképesztő, nagyszerű, csodálatra méltó, szeretnivaló, iróniát használni tudó - élt ezen a poros földön. Ez elsőre talán fellengzősnek, és nagyképűnek tűnik, de ugyan… Csak azért nem kerülhetek be a történelemkönyvekbe, mert akkor minden hónapban újat kellene nyomtatni, és nehéz lenne kimagyarázni az egész Földnek, hogy egy ilyen tiszteletre méltó legenda, több, mint fél évszázada, hogy képes megőrizni elbűvölő, fiatalos formáját. Na, akkor egy kis alap tudnivaló, mielőtt nekivágnék azoknak az eseménydús történeteknek.

A Római Birodalom irányítása alatt álló Angliában, azon belül Londonban születtem, 1470-ben. Egy jómódú család, egyetlen leánygyermekeként nevelkedtem egészen tizennyolc éves koromig.

Nem sokkal nagykorúságomat betöltő születésnapom után, egyik éjjel nem tudtam aludni, így elindultam. Nem tudtam pontosan merre megyek, csak azt, hogy szükségem van arra a sétára. Amikor már egész mélyen benn jártam a sötét, Hold fénye által világított erdőben, egy alak suhant elém. Egy pillanatig sem haboztam, vonzott az idegen. Nem tudtam megmondani, hogy pontosan mi, talán a rejtélyessége, vagy a dolog abszurditása, de ott maradtam. Aztán hirtelen felpörögtek az események. A férfinak megnőttek a szemfogai, befeketedtek a szemei, és tisztán látni lehetett a kidudorodó ereket a szeme alatt, a holdfényben. 

Rettegés fogott el, talán mégsem voltak jók a megérzéseim. Már nem tudtam menekülni, mert bármerre fordultam (vagy épp futottam) az idegen ott állt mindig előttem. Egy ideig hagyott rohangálni, aztán végleg elkapott, megharapott, majd felszabta a saját fogaival a csuklóját, és megitatott a vérével. 

Aztán kitörte a nyakamat. 

Romantikus mi? Nem, nem. Inkább morbid. Na, jó, nem, az sem. Vagyis számomra nem. Számotokra lehet, mert már annyira hozzá vagytok szokva az ilyen Alkonyat szarságokra (amik cseppet sem mutatják be a valódi vámpírokat… Csillogó, napot nem látott homeless, aki olyan, mint egy rossz pszichopata? Ugyan már, emberek egy cseppnyi józan eszetek se maradt?). 

Vér, rumli és pusztulás. Ez, ami a való életben történik. Oh, és majd elfelejtettem. 

Alkohol. 

Na, de visszatérve, még az éjszaka folyamán olyan lettem, mint ő. Vámpír. 

Mielőtt felkelt volna a Nap, leléptem a szülőfalumból. Elmenekültem, messze, messze a családomtól, a barátaimtól, minden ismerősömtől, akiket szerettem, és ismertem. Nem mertem volna a közelükben maradni. Féltem, hogy kárt teszek valamelyikükben is. Időközben megtudtam, hogy a rejtélyes, erdős, idegenem épp szolgákat keresett a kis pusztító, világuralomra törő vámpírbandájába, így megléptem. Semmi kedvem nem volt romba dönteni a világot, meg leölni bárkit, aki az utamba kerül. [Vicces, hogy ezt mondom, ugye? Azt kívánod, bár akkor ismertél volna, nem? Akkor nem kellene tartanod attól, hogy egy rossz szó, és akár örökre búcsút mondhatsz mindennek. Na, nem kell annyira megijedni, nem vagyok én gyilkoló gép. Sem pszichopata (csöpög az iróniától ez a szerencsétlen toll, meg a füzet is,) csupán megeshet, hogy személyes segítőmmé fogadlak. Vagy éthordómmá.]

Mivel az ég vörös(!) hajjal áldott meg, nehezebb volt a bujdosásom és a menekülésem, mint azt átlagnak. Időközben megismerkedtem boszorkányokkal is, akik elárulták, hogy a vörös hajam miatt sokan keresni fognak, különböző célok miatt. Nos, már akkor tudtam, hogy különleges vagyok, és valahol mélyen, valami misztikus erő, és vonzás van bennem. Végül átutaztam az óceánt, hogy teljesen új életet kezdjek. Nem hiányzott az örökös hajsza, meg a fanatikus ember/boszorkány/vámpír tömeg. Egy kisvárosban, Mystic Fallsban telepedtem le, ahol a kis közösségnek hála, egész hamar befogadtak. 1850-es években eléggé megnőtt az önbizalmam, és próbálgattam az új, vámpír énemet. Ezekben az években találkoztam először Kathrine-nel. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, ugyanis megláttam benne mindazt, amit én szerettem volna előhívni magamból. Mindazt, amit érzek, csak nem tudom kimutatni, a sok-sok évnyi hajsza miatt. Kath közvetlen volt, kedves, és segítőkész, hamar belerázódtunk a közös életbe. Bár korilag idősebb vagyok, mindig is, a húgaként emlegettek engem, őt pedig a nővéremként. Nem is bánom a dolgot, szerintem ránézésre is már van benne valami.

Most már tudod, hogy kit kell okolni, amiért ilyen elbűvölően tudom kitörni a nyakad, igaz? (Csak viccelek. Mielőtt még megfordulna fejedben, hogy bántani akarod, az már rég búcsút mondott a nyakadnak.)

Együtt tombolásunknak az buta kis nyilas, pufi gyerek vetett véget. Tudjátok, amelyik pelenkában repdes. Kath épp egy végeláthatatlan kapcsolatba bonyolódott Szívtipró Salvatore-val, amikor én megláttam életem értelmét. 

Oké, el sem hiszem, hogy ezt én írtam le. Jó, nem firkálom át, mert az csúnyán mutatna. Olyan, mintha saját magamon nem tudnék kiigazodni. (Ki félne egy vámpírtól, aki a saját gondolatait nem tudja épelméjűen papírra vetni?)

Tehát épp szerelem első látásra effektus történt a vörös, véráztatta, halott agyamban, ezért követni kezdtük a jóképű idegent, aki egészen Mystic Fallsig suhant. 

Hát nem nagyszerű, hogy minden út ide vezet? Komolyan, már csak valamit turista jelzés kéne, minden államból, és akkor nyugodtan ehetnénk. Rá lehetne fogni, hogy a sok nyugger szívrohamot kapott, az elragadó látványomtól. (Na, most meg mi van? Legalább életük legszebb, vörös hajú, istennőjét látják utoljára, mielőtt feldobnák a flipflop papucsukat!)

Már megint eltértem a témától, de hát ilyennek is kell lennie valakinek, nem? Egy darabig kutakodtam, amikor fény derült az én névtelen idegenemre. Colin Mikealson, vagyis ismertebb nevén Kol Mikealson. A rettegett, Ősi Niklaus, és a visszafogott Elijah öccse. 

Nagyszerű.

Hogy is van? Játssz nagyban, vagy menj haza? Na, mármost, én otthon vagyok, és elég nagyban is játszok, ha azt vesszük, hogy egy Ősit néztem ki magamnak. 

A dolgok egész jól alakultak, Kath végre lecserélte Szívszaggató Salvatore-t [mármint tényleg szívszaggató volt nézni azt a szerencsétlent], és továbblépett egy Dean nevezetű sráccal. Kol és köztem kialakult egy elég kellemesnek mondható kapcsolat. Mindketten boldogok voltunk, nem is lehettünk volna boldogabbak, de…

[Drámai sorsfordulat következik. Zsepit, popcornt, coke-ot elő.]

Kathnek babája született, akivel Dean csak úgy lelépett. Nem mellesleg vámpírvadász volt. Mármint Dean Winchester, nem a kislányuk. De persze megváltozott szeretett nővérem iránt érzett érzései miatt. Leendő sógorom még egy árva kis postitet sem hagyott a hűtőn, hogy: Bocs asszony, leléptem a gyerekkel! Majd valamikor jövök, ne várj vacsorára. Oké, Dean romantikusabb alkat volt, valahogy így hangzott volna, azaz üzenet: Drágam! Nehéz döntést hoztam meg, de családunk érdekében muszáj elutaznom a kicsivel, hogy mielőtt bla bla bla *egy regénynyi csöpögős szöveg helye* Szeret, ölel, csókol Dean. Tehát Kath átment még jobban pszichopatába (itt jelezném az orvosoknak, hogy igen, ez lehetséges, új szintet döntött meg, kérem jegyezni). 

Csak, hogy bonyolítsunk még a dolgon, Kol olyan lett, mint a köztéri wifi. Hol eltűnt és szomorú lettem, hol feltűnt és örültem a fejemnek. Végül egy családi, összekovácsolós túrára indult a többi Mikealsonnal, akik időközben tiszteletüket tették szeretett kisvárosunkban (és persze ezzel együtt még jobban elszabadult a pokol). A túra után találkoztunk Kollal, aki idő kért a kapcsolatunkban. Mivel mindennél jobban megszerettem, képes voltam neki ezt megadni, bármennyire is fájt. Nem akartam Kath dolgát még jobban nehezíteni, így külön váltunk, mindketten a búskomor, depressziós, elhagyott, kétségbeesett (és persze gyönyörű, páratlan) vámpír szerepében. Utáltam magam, mert olyan gondolatokkal árasztottam el magam, hogy magára hagyom Kathet, amikor a legnagyobb szüksége van rám, de persze én is padlón voltam, mert féltem, hogyha Kol visszajön, már nem kellek neki többé. Akkor, egy ilyen gondolatokkal bóklászó vörös, vámpír, hogy tudna megnyugtatni, egy hasonló cipőben járó barnát? 

Kilépve ebből a kényelmetlen, és idegesítő cipőből új életnek vágnak neki. Megváltam hosszú, göndör tincseimtől, és vállig érő egyenes, tűzvörös hajjal, enyhén füstös sminkkel tomboltam végig a világot. Félig-meddig feladtam minden érzésemet, de nem teljesen kapcsoltam ki. Magam sem tudom pontosan, hogy ezt miként sikerült elérnem, de teljesen jól vagyok most.

Csak tudnám, hogy érjem el, hogy ne az Ő nevét sikítozva ébrednék minden hajnalban…

2009. május 6.
April Morgan

Mystic Falls Árnyoldala?

A kérdés egyszerű.. 

Szeretnél egy hétköznapi életet, hétköznapi emberként, csukott szemmel járva tovább a világot?

Vagy szeretnéd tudni mi zajlik körülötted, látni, érezni azt, amiről eddig úgy vélted lehetetlen?

Mi Mystic Falls lakosai utat mutatunk a valóságba, ami olykor túl véres, túl érzelmes, de legalább őszinte. Hagyd, hogy magával ragadjanak naplóink, vagy szívleld csak egyikünkét. A döntés mindig a tiéd, a lényeg, hogy fátyol nélkül láss.