2015. május 10., vasárnap

Napló I.

 April Morgan Diary's


"Nem kell kísértésbe vinned… Én magam vagyok a kísértés."


Kedves Naplóm! 

Halvány lila gőzöm sincs, hogy mit írjak. Sosem voltam az a napló írogató típus… Most mégis úgy érzem, ideje emlékeztetőt írni arra az esetre, ha… Ha bármilyen sajnálatos, és persze a túlvilágról is megbosszulandó okokból esetleg eltávoznék az élők sorából. 

Mármint végleg.

Mert ugyebár a vámpírok már egyszer meghaltak, hátrahagyva a kis tragikus, múlandó, öregedő, pusztuló emberi életüket. 
Na, szóval épp ott tartottam, hogy kell egy írásos kis emlékeztető a sokadik jövő generációjának, akik talán nem hallanak már rólam. Kell valami bizonyíték, hogy egy olyan ember, - khm bocsánat – vámpír, mint én… Gyönyörű, stílusos, humoros, elképesztő, nagyszerű, csodálatra méltó, szeretnivaló, iróniát használni tudó - élt ezen a poros földön. Ez elsőre talán fellengzősnek, és nagyképűnek tűnik, de ugyan… Csak azért nem kerülhetek be a történelemkönyvekbe, mert akkor minden hónapban újat kellene nyomtatni, és nehéz lenne kimagyarázni az egész Földnek, hogy egy ilyen tiszteletre méltó legenda, több, mint fél évszázada, hogy képes megőrizni elbűvölő, fiatalos formáját. Na, akkor egy kis alap tudnivaló, mielőtt nekivágnék azoknak az eseménydús történeteknek.
A Római Birodalom irányítása alatt álló Angliában, azon belül Londonban születtem, 1470-ben. Egy jómódú család, egyetlen leánygyermekeként nevelkedtem egészen tizennyolc éves koromig.
Nem sokkal nagykorúságomat betöltő születésnapom után, egyik éjjel nem tudtam aludni, így elindultam. Nem tudtam pontosan merre megyek, csak azt, hogy szükségem van arra a sétára. Amikor már egész mélyen benn jártam a sötét, Hold fénye által világított erdőben, egy alak suhant elém. Egy pillanatig sem haboztam, vonzott az idegen. Nem tudtam megmondani, hogy pontosan mi, talán a rejtélyessége, vagy a dolog abszurditása, de ott maradtam. Aztán hirtelen felpörögtek az események. A férfinak megnőttek a szemfogai, befeketedtek a szemei, és tisztán látni lehetett a kidudorodó ereket a szeme alatt, a holdfényben. 
Rettegés fogott el, talán mégsem voltak jók a megérzéseim. Már nem tudtam menekülni, mert bármerre fordultam (vagy épp futottam) az idegen ott állt mindig előttem. Egy ideig hagyott rohangálni, aztán végleg elkapott, megharapott, majd felszabta a saját fogaival a csuklóját, és megitatott a vérével. 
Aztán kitörte a nyakamat. 
Romantikus mi? Nem, nem. Inkább morbid. Na, jó, nem, az sem. Vagyis számomra nem. Számotokra lehet, mert már annyira hozzá vagytok szokva az ilyen Alkonyat szarságokra (amik cseppet sem mutatják be a valódi vámpírokat… Csillogó, napot nem látott homeless, aki olyan, mint egy rossz pszichopata? Ugyan már, emberek egy cseppnyi józan eszetek se maradt?). 
Vér, rumli és pusztulás. Ez, ami a való életben történik. Oh, és majd elfelejtettem. 
Alkohol. 
Na, de visszatérve, még az éjszaka folyamán olyan lettem, mint ő. Vámpír. 
Mielőtt felkelt volna a Nap, leléptem a szülőfalumból. Elmenekültem, messze, messze a családomtól, a barátaimtól, minden ismerősömtől, akiket szerettem, és ismertem. Nem mertem volna a közelükben maradni. Féltem, hogy kárt teszek valamelyikükben is. Időközben megtudtam, hogy a rejtélyes, erdős, idegenem épp szolgákat keresett a kis pusztító, világuralomra törő vámpírbandájába, így megléptem. Semmi kedvem nem volt romba dönteni a világot, meg leölni bárkit, aki az utamba kerül. [Vicces, hogy ezt mondom, ugye? Azt kívánod, bár akkor ismertél volna, nem? Akkor nem kellene tartanod attól, hogy egy rossz szó, és akár örökre búcsút mondhatsz mindennek. Na, nem kell annyira megijedni, nem vagyok én gyilkoló gép. Sem pszichopata (csöpög az iróniától ez a szerencsétlen toll, meg a füzet is,) csupán megeshet, hogy személyes segítőmmé fogadlak. Vagy éthordómmá.]
Mivel az ég vörös(!) hajjal áldott meg, nehezebb volt a bujdosásom és a menekülésem, mint azt átlagnak. Időközben megismerkedtem boszorkányokkal is, akik elárulták, hogy a vörös hajam miatt sokan keresni fognak, különböző célok miatt. Nos, már akkor tudtam, hogy különleges vagyok, és valahol mélyen, valami misztikus erő, és vonzás van bennem. Végül átutaztam az óceánt, hogy teljesen új életet kezdjek. Nem hiányzott az örökös hajsza, meg a fanatikus ember/boszorkány/vámpír tömeg. Egy kisvárosban, Mystic Fallsban telepedtem le, ahol a kis közösségnek hála, egész hamar befogadtak. 1850-es években eléggé megnőtt az önbizalmam, és próbálgattam az új, vámpír énemet. Ezekben az években találkoztam először Kathrine-nel. Könnyen megtaláltuk a közös hangot, ugyanis megláttam benne mindazt, amit én szerettem volna előhívni magamból. Mindazt, amit érzek, csak nem tudom kimutatni, a sok-sok évnyi hajsza miatt. Kath közvetlen volt, kedves, és segítőkész, hamar belerázódtunk a közös életbe. Bár korilag idősebb vagyok, mindig is, a húgaként emlegettek engem, őt pedig a nővéremként. Nem is bánom a dolgot, szerintem ránézésre is már van benne valami.
Most már tudod, hogy kit kell okolni, amiért ilyen elbűvölően tudom kitörni a nyakad, igaz? (Csak viccelek. Mielőtt még megfordulna fejedben, hogy bántani akarod, az már rég búcsút mondott a nyakadnak.)
Együtt tombolásunknak az buta kis nyilas, pufi gyerek vetett véget. Tudjátok, amelyik pelenkában repdes. Kath épp egy végeláthatatlan kapcsolatba bonyolódott Szívtipró Salvatore-val, amikor én megláttam életem értelmét. 
Oké, el sem hiszem, hogy ezt én írtam le. Jó, nem firkálom át, mert az csúnyán mutatna. Olyan, mintha saját magamon nem tudnék kiigazodni. (Ki félne egy vámpírtól, aki a saját gondolatait nem tudja épelméjűen papírra vetni?)
Tehát épp szerelem első látásra effektus történt a vörös, véráztatta, halott agyamban, ezért követni kezdtük a jóképű idegent, aki egészen Mystic Fallsig suhant. 
Hát nem nagyszerű, hogy minden út ide vezet? Komolyan, már csak valamit turista jelzés kéne, minden államból, és akkor nyugodtan ehetnénk. Rá lehetne fogni, hogy a sok nyugger szívrohamot kapott, az elragadó látványomtól. (Na, most meg mi van? Legalább életük legszebb, vörös hajú, istennőjét látják utoljára, mielőtt feldobnák a flipflop papucsukat!)
Már megint eltértem a témától, de hát ilyennek is kell lennie valakinek, nem? Egy darabig kutakodtam, amikor fény derült az én névtelen idegenemre. Colin Mikealson, vagyis ismertebb nevén Kol Mikealson. A rettegett, Ősi Niklaus, és a visszafogott Elijah öccse. 
Nagyszerű.
Hogy is van? Játssz nagyban, vagy menj haza? Na, mármost, én otthon vagyok, és elég nagyban is játszok, ha azt vesszük, hogy egy Ősit néztem ki magamnak. 
A dolgok egész jól alakultak, Kath végre lecserélte Szívszaggató Salvatore-t [mármint tényleg szívszaggató volt nézni azt a szerencsétlent], és továbblépett egy Dean nevezetű sráccal. Kol és köztem kialakult egy elég kellemesnek mondható kapcsolat. Mindketten boldogok voltunk, nem is lehettünk volna boldogabbak, de…
[Drámai sorsfordulat következik. Zsepit, popcornt, coke-ot elő.]
Kathnek babája született, akivel Dean csak úgy lelépett. Nem mellesleg vámpírvadász volt. Mármint Dean Winchester, nem a kislányuk. De persze megváltozott szeretett nővérem iránt érzett érzései miatt. Leendő sógorom még egy árva kis postitet sem hagyott a hűtőn, hogy: Bocs asszony, leléptem a gyerekkel! Majd valamikor jövök, ne várj vacsorára. Oké, Dean romantikusabb alkat volt, valahogy így hangzott volna, azaz üzenet: Drágam! Nehéz döntést hoztam meg, de családunk érdekében muszáj elutaznom a kicsivel, hogy mielőtt bla bla bla *egy regénynyi csöpögős szöveg helye* Szeret, ölel, csókol Dean. Tehát Kath átment még jobban pszichopatába (itt jelezném az orvosoknak, hogy igen, ez lehetséges, új szintet döntött meg, kérem jegyezni). 
Csak, hogy bonyolítsunk még a dolgon, Kol olyan lett, mint a köztéri wifi. Hol eltűnt és szomorú lettem, hol feltűnt és örültem a fejemnek. Végül egy családi, összekovácsolós túrára indult a többi Mikealsonnal, akik időközben tiszteletüket tették szeretett kisvárosunkban (és persze ezzel együtt még jobban elszabadult a pokol). A túra után találkoztunk Kollal, aki idő kért a kapcsolatunkban. Mivel mindennél jobban megszerettem, képes voltam neki ezt megadni, bármennyire is fájt. Nem akartam Kath dolgát még jobban nehezíteni, így külön váltunk, mindketten a búskomor, depressziós, elhagyott, kétségbeesett (és persze gyönyörű, páratlan) vámpír szerepében. Utáltam magam, mert olyan gondolatokkal árasztottam el magam, hogy magára hagyom Kathet, amikor a legnagyobb szüksége van rám, de persze én is padlón voltam, mert féltem, hogyha Kol visszajön, már nem kellek neki többé. Akkor, egy ilyen gondolatokkal bóklászó vörös, vámpír, hogy tudna megnyugtatni, egy hasonló cipőben járó barnát? 
Kilépve ebből a kényelmetlen, és idegesítő cipőből új életnek vágnak neki. Megváltam hosszú, göndör tincseimtől, és vállig érő egyenes, tűzvörös hajjal, enyhén füstös sminkkel tomboltam végig a világot. Félig-meddig feladtam minden érzésemet, de nem teljesen kapcsoltam ki. Magam sem tudom pontosan, hogy ezt miként sikerült elérnem, de teljesen jól vagyok most.
Csak tudnám, hogy érjem el, hogy ne az Ő nevét sikítozva ébrednék minden hajnalban…

2009. május 6.
April Morgan

2 megjegyzés: