Anna naplója (1)

Annabelle Zhu

                   

                     " A kitartás a legerősebb belső erőforrás!”

Naplót írni 500 év után? Érdekes ötlet, de miért is ne próbálnám ki? Mondanám, hogy egyszer élünk.....de erről nem nyilatkozom. Azzal szerettem volna kezdeni, hogy részletesen bemutatom az átváltozásom történetét, de az olyan rég volt, hogy idejét sem tudom már és hülyeséget találnék mondani. Ezért csak nagyvonalakban... Tehát miről is beszéljek. Apámat sosem ismertem. Anya nem említette, pedig rengeteg ideje lett volna rá. (...igaz nem is faggattam) Még kisgyerek voltam amikor anya megbetegedett. Elment egy gyógyítóhoz aki messze földön is elismert volt. A megfázottakat, a skarlátosokat, spanyolnáthásokat, stb., mindenkit kikúrált ami akkoriban kuriózumnak számított, hisz az orvostudomány a béka s*gge alatt csírázott. Mint kesőbb kiderült  betegeit vámpírrá változtatta. Anyát is. Általa pedig 17 évesen én is az lettem. Valamikor az 1400-as évek közepén. Istenem, de rég volt.....!

Jól éreztem magam a bőrömben. Nem zavart az sem, hogy vér tapadt a kezemhez... egészen addig, amíg meg nem ismertem valakit. Egy fiút, aki több volt mint barát. Szerettem, de nem maradhattam vele. Tovább kellett állnunk még mielőtt az emberek rájöttek volna arra, hogy mi vagyok valójában. Szörnyen fájt a szakítás. A szerelem elvakított, meggyengített és sebezhetővé tett. Szánalmas voltam hiszen mindezeket az érzelmeket egy EMBER váltotta ki belőlem. Akkor fogadtam meg, többet nem engedhetem meg magamnak, hogy akárki, mégegyszer ilyenné tegyen. Ebben sokáig anya segített, hisz amig ő mellettem állt nem volt szükségem másra. Ő támogatott, megvédett és vele  bármit megbeszélhettem.

Aztán az életünkbe csöppent Katherine. Fenekestül felforgatott mindent. Menekülnünk kellett vele s az a hosszú idő amit együtt töltöttünk, mély nyomot hagyott bennem. (De meg fogom én ezt bánni évek múltán....) Megszerettem. Furcsa ezt bevallani, hisz sokan vannak akikkel nem egyezek....rövidebb a lista ha azokat írom le akikkel jóban vagyok....de Katherine....Sosem voltunk képesek 5 percet sem úgy meglenni egymás mellett, hogy a társalgásunk végül ne verekedésbe torkolljon. Mégis meghatározó személy volt az életemben. Egész az 1860-as évekig amíg Mystic Fallsba nem fújt bennünket a szél. Az volt életünk legnagyobb hibája, hogy maradtunk. Ez okozta a vesztünket. A sok támadás miatt az alapítók gyanakodni kezdtek s Jonathan Gilberttel az élükön mindenfélét kitaláltak. Végül a polgárháború idején egyenként lőtték le a vámpírokat, járulékos veszteségként  feltűntetve őket. Anyát is elkapták Katherinnel együtt (aki természetesen végül megszökött). Egy templomba zárták az „éjszaka teremtményeit” és felégették őket.

Engem Emily Bennett mentett meg. Sokáig azt kívántam bár ne tette volna, hisz anya nélkül élni sem akartam tovább.... de aztán megtudtam, hogy a kis boszi egy átokkal a templom alatt levő sírba száműzte a vámpírokat ezzel megmentve őket. Egyetlen probléma az volt, hogy ezt a sírt csak az üstökös újrafelbukkanása után lehetett volna kinyitni. Ám ezek nem sűrűn járnak kelnek errefele. 150 évet kellett várnom. Ezalatt az idő alatt a dühöm egyre csak nőtt és nőtt. Napról-napra jobban utáltam az alapítócsaládok tagjait akik ezt tették velünk: a Gilberteket, a Lockwoodokat és mondanám a Salvatorékat is akik szerves részei voltak a történetnek, de rájuk képtelen vagyok haragudni. Stefan is, de legfőképp Damon volt az akivel szoros barátságot kötöttünk. Olyan volt ő nekem mint a bátyám. Mai napig jóban vagyunk, de 150 év alatt történtek dolgok. Kissé eltávolodtunk egymástól.

Ki hitte volna, hogy most 2009-ben újra átléptem Mystic Falls határát. Egy erdőszéli kis kuckóban húztam meg magam, távol a város zajától. Visszatérve ide annyi emlék, annyi gondolat kavarog a fejemben. Rengeteg régi és még annál is több új ismerős bukkant fel. Jó volt ismét találkozni Stefannal, Damonnal és még Katherinnel is. Megismerkedtem a XX. századi Gilbertekkel. A nevük hallatán egyszerre ráz ki a hideg és csillan fel a szemem. Olyankor akaratlanul is ökölbe szorítom a kezem. Nagyobb önkontroll kell ahhoz, hogy ne tépjem le a fejüket mint ahhoz, hogy öt napi éhezés után ne támadjam meg az első utamba akadó embert. Elenánál úgy érzem elég sokáig bírtam hisz márcsak Damon miatt is tartottam magam. Egyszer azonban összefutottam a kisöccsével. Véletlenül....kitekertem a nyakát. Le sem tudom írni, hogy milyen fantasztikus érzés volt. Végre úgy éreztem visszavágtam. A zokogó Elenát nézve a holttest mellett, képtelen voltam megállni, hogy ne nevessek. Sajnos Jeremy aztán valami varázsgyűrűnek köszönhetően felébredt (fogadni merek, hogy az is valami Jonathan Gilbert találmány). Á és...majdnem elfelejtettem! Képzeld a kis liba kiköpött Katherine....(mármint Elena) de csak kívülről....mert amúgy egy nyafogó drámakirálynő aki azt hiszi, hogy körülötte forog a világ.

Ittlétem óta nem sok különleges dolog történt, hacsak azt nem számítom bele, hogy egy vacsora keretein belül együtt lehettem a Mikaelson családdal. Végignézhettem hogyan „szeretgetik” egymást. Meglepett amikor Klaus hirtelen kitörte Kol nyakát csak azért mert rajta kivül másnak is voltak gondolatai. Még jó, hogy egy hatalmas házban vacsorázhattunk ahol elfért az ő és Elijah egoja is. Gondolom felmerül benned a kérdés,hogy miért is védem én Kolt ugye?

Jól kijöttünk egymással. Tudtunk viccelődni is, de amikor kellett komolyan beszélgettünk. Barátra leltem benne. Egyetlen hiba amit elkövettünk az az, hogy lefeküdtünk egymással. Ám ez nem fog újra megismétlődni. Jó volt egyéjszakás kalandnak, de egy kétéjszakás kaland már zűrös lenne. Fennállhatna a veszélye annak, hogy többet érezzen. Ezt pedig nem engedhetem meg. Nem használhatom ki, hisz a barátok nem manipulálják egymást. Első alkalmat sem akartam csak....úgy megtörtént. Képtelen lennék gyengéd érzelmeket táplálni iránta, vagy akárKI iránt. Én csak a Harley Davidsonomba és Dean Wincester Impalájába lehetek szerelmes! Szerencsére Kol már megtalálta az igazit, így semmi olyasminek nem állhat fenn az veszélye amitől én félnék. Mától Mystic falls kanjai tabuk!

De térjünk vissza a tervemhez! Katherinnel találkozva, ő érdekes dolgokat mondott. Azt állította, hogy vele együtt anya is kiszökött a sírból, hogy fölösleges lenne újra felnyitni azt az elátkozott romhalmazt. Először lehetetlennek tartottam, de mára megbékéltem a gondolattal, hogy talán most az egyszer igazat is mondhatott.

Lehetséges hogy Pearl a nagyvilágban kóborol? Hát persze. Ő és Katherine verhetetlenek voltak a menekülésben, a bújdosásban. Nem mondom, hogy nem fájna az, hogy 150 évig magamra hagyott...de legalább tudnám, nem kínok között szenvedett annyi éven keresztül. Addig keresném míg a nyomára akadnék. Csak győződjek meg róla, hogy a sírban híre sincs. Azért, hogy megnyugodjak és tovább kereshessem.

U.I. Honnan szerezhetnék egy Bennett boszit?

(hangulat: töprengő)

2009. május 13.